A lelkem egy vár, mely mostan omlófélben hever
Az élet az egy szak, s en annak vagyok mestere
De építem! Kőről-kőre, töviről hegyire
Megerősítem, kemény alapokra helyezem
Nem engedem! Hogy könnyen kinyissák majd kapuit
Nem engedem! Hogy átlássak majd annak falait
Bezárom a kaput, eldugom mélyen kulcsait
Hogy csak az találja meg, ki megérti soraim
Csalódások, kudarcok, a hasztalan barátok
Azok, azok a gyönyörűséges szép leányok
Rombolták, döngették földdé, utánuk csak romok
De vajon lesz-e, de vajon lesz-e? Egy új lakó!