A lelkem egy vár, mely mostan omlófélben hever
Az élet az egy szak, s en annak vagyok mestere
De építem! Kőről-kőre, töviről hegyire
Megerősítem, kemény alapokra helyezem
Nem engedem! Hogy könnyen kinyissák majd kapuit
Nem engedem! Hogy átlássak majd annak falait
Bezárom a kaput, eldugom mélyen kulcsait
Hogy csak az találja meg, ki megérti soraim
Csalódások, kudarcok, a hasztalan barátok
Azok, azok a gyönyörűséges szép leányok
Rombolták, döngették földdé, utánuk csak romok
De vajon lesz-e, de vajon lesz-e? Egy új lakó!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.